Amikor Szenteste kigyúlnak az ünnepi fények…

Amikor Szenteste kigyúlnak az ünnepi fények, valami ősi titok kel életre: a világ egy pillanatra elhalkul, hogy helyet adjon annak, aki csendben megszületik.
Betlehem nem palotát kínált neki, hanem egy egyszerű jászolt, mégis szebben ragyogott, mint bármelyik királyi bálterem. Egy gyermek sírásából az örökkévalóság szólt, és a világ, ami addig sötétségben élt, először lélegzett fel reménnyel a szívében: megszületett a Világ Világossága.
Nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Utat mutatni azoknak, akik merték követni azt a csillagot.
A gyerekek, akik ezt a történetet elhozták, a felkészülés heteiben nemcsak szerepeket tanultak. Megtanulták, hogy a csendnek súlya van, hogy a figyelem imádsággá válhat, és hogy a legkisebb mozdulat is hordozhat fontos üzenetet. Megérezték, milyen az, amikor nem a kimondott szavak, hanem a jelenlét beszél. Hogy a sötétség és a fény találkozásából valami csoda születhet a vásznon is. Ahogyan Mária igent mondott a kimondhatatlanra, úgy tanultak ők is bízni egymásban és abban a fényben, amely vezeti őket.
Az árnyjáték nem elrejt, hanem felfed. Azt szimbolizálja, hogy hitünk titkai gyakran nem teljes világosságban tárulnak fel, hanem sejtésekben, körvonalakban, szívhez szóló csendben. Az árnyak mögött mindig ott a fény forrása, ahogyan életünk mögött is ott van csendesen az Isten.

Víghné Olasz Anikó